A szexuális orientáció nem betegség – mutatjuk, hogy miért!

Pedig a homoszexualitás például már jó néhány évtizede kikerült a mentális betegségeket felsorakoztató tankönyvekből, ugyanakkor a köztudatból mégsem tűnt el ez a narratíva. Hogy miért nincs igazuk ezeknek a homofób megnyilvánulásoknak és érveknek, azt máris bemutatjuk.

Kézen fogva végig sétálni az utcán, gyengéden megsimogatni a másik arcát, esetleg csókolózni egy buliban vagy parkban, gyerekvállalás- és nevelés. Teljesen hétköznapi dolgok, amiket azonban nem minden szerelmespár engedhet meg magának. Mivel az emberi természet velejárója, hogy szívesen turkál más hálószobájában és alsójában, itt az idő kicsit változtatni a dolgok menetén és megnézni, hogy miért nem betegség a heteroszexualitástól eltérő szexuális orientáció.

De kezdjük az elején: mi az a szexuális orientáció és nemi identitás?

A szexuális orientáció azt mutatja meg, hogy kihez vonzódsz és kivel szeretnél kapcsolatot létesíteni. A szexuális orientációk köztudatban legismertebb formái a heteroszexuális, homoszexuális, biszexuális és aszexuális irányultság.

Fontos megemlítenünk, hogy a mai napig sokan összekeverik a szexuális orientációt a nemi identitással, különösen azóta, hogy a „genderkérdés” a közbeszéd részévé vált. Pedig több lényeges különbség is van a két fogalom között.

Például addig, amíg a szexuális orientáció arról szól, hogy kihez vonzódsz és kivel érzed úgy, hogy romantikus, érzelmi és szexuális kapcsolatot létesíts, a nemi identitás csöppet más tészta. A nemi identitás igazából azt mutatja meg, hogy ki vagy. Férfi, nő, transznemű stb.

Ez azt jelenti, hogy transzneműnek lenni (vagyis az az érzés, amikor a hozzád rendelt nem nagyon különbözik attól a nemtől, amellyel azonosulsz) nem ugyanaz, mint melegnek, leszbikusnak vagy biszexuálisnak lenni. Még egyszer: a szexuális irányultság arról szól, hogy kivel akarsz együtt lenni. A nemi identitás pedig arról, hogy ki vagy.

Számtalan identitás kapcsolódik a szexuális orientációhoz

A legismertebb természetesen a heteroszexuális orientáció, vagyis amikor az emberek más nemhez vonzódnak. Férfiak a nőkhöz és vica versa. Azok az emberek viszont, akik a velük megegyező nemű emberekhez vonzódnak, gyakran melegnek vagy homoszexuálisnak nevezik magukat, illetve a meleg nők előnyben részesíthetik a leszbikus kifejezést.

Persze a színes felhozatalnak itt még nincs vége, hiszen azok az emberek, akik mind a férfiakhoz, mind a nőkhöz is vonzódnak, az esetek többségében biszexuálisnak vallják magukat.

Újabb csavar a történetben, hogy azok az emberek, akiknek vonzereje sokféle nemi identitáson átível (férfi, nő, transznemű, genderqueer, interszex stb.), pánszexuálisnak vagy queernek nevezhetik magukat.

Mellettük pedig ott vannak azok a férfiak és nők, akik életük során rendkívül elenyésző mértékben vagy egyáltalán nem tapasztalnak szexuális vonzalmat senki iránt. Ők aszexuálisként tekinthetnek magukra.

Természetesen azt is fontos megjegyezni, hogy vannak, akik szerint ezen címkék egyike sem írja le őket pontosan és vannak, akiknek egyáltalán nem tetszik a címkézés, kategorizálás ötlete sem. Szerencsére a választás szabadsága mindenkit megillet.

Miért nem betegség a szexuális orientáció?

Honnan ered az a tévhit, hogy a heteroszexuálistól eltérő szexuális orientáció betegség? A normálisnak mondott férfi-nő kapcsolatok mellett a homoszexualitás, biszexualitás és aszexualitás is mindig jelen volt az emberi történelem korszakaiban.

Az ókori egyiptomi, görög és római kultúrának ugyanúgy és ugyanolyan nyíltan a szerves részét képezték, mint manapság. Mi változott akkor? Nos, a kereszténység és más egyistenhitű vallások előretörése mellett kialakuló patriarchális társadalmi berendezkedés és szocializációs, illetve vallási szokások erősen stigmatizálták a korabeli LMBTQ+ közösség tagjait.

Szerencsére ma már ez kezd feloldódni, de még mindig van hova fejlődni. Mindenesetre az LMBTQ+ közösség megítélésében és a betegség címke leaggatásában döntő momentumra az 1970-es évek Amerikájában került sor.

Az Egyesült Államokban a 20. század nagy részében a homoszexualitást mentális betegségnek tekintették az egészségügyi intézmények. Ez a nézet kegyetlen körülményeket teremtett a melegek számára, mivel a homoszexualitással kapcsolatos hiteles kutatások hiánya lehetővé tette a szexuális irányultság alapján történő diszkriminációt, az egészségügyi intézmények pedig pszichológiailag és fizikailag káros terápiáknak vetették alá a közösség tagjait.

Ez a helyzet a néhai amerikai pszichológus, Dr. Evelyn Hooker (1907–1996) munkássága nyomán kezdett megfordulni, akinek a homoszexualitásról szóló úttörő tanulmányai megalapozzák a modern melegjogi mozgalom alapjait. Dr. Hooker az 1940-es évektől kezdve a los angeles-i Kaliforniai Egyetemen tanított. Egy meleg barátjával való kapcsolata ihlette Dr. Hookert a mentális stabilitás tanulmányozására heteroszexuális és homoszexuális férfiak bevonásával.

A kutatás és jelentősége

Dr. Hooker és csapata 30 homoszexuális férfit és 30 heteroszexuális férfit vizsgált. A két csoportot életkor, IQ és iskolai végzettség alapján párokba állították. A vizsgálat idején egyik férfi sem állt terápiás kezelés alatt. Ez a kitétel azért volt fontos, mert a korábban homoszexualitást betegségként kezelő kutatások eleve olyan alanyok bevonásával készültek, akik már valamilyen mentális probléma miatt elmegyógyászati kezelés alatt álltak, ami kétséget kizáróan torzította a közösségre vonatkoztatható eredményeket.

Dr. Hooker a párosítást követően három projektív tesztet végzett, amelyek az emberek gondolati, attitűd- és érzelmi mintáit mérték. Ez a három módszer a Rorschach-próba, amelyben az emberek absztrakt tintafoltokban írják le, amit látnak; a Tematikus appercepciós teszt [TAT] és a Make-A-Picture teszt volt.

Miután meglettek az eredmények, azokat Dr. Hooker összekeverte, majd megkérte Amerikai Pszichológiai Társaság tagjait, hogy mutassanak rá pusztán az eredmények alapján arra, hogy mely válaszok tartoznak homoszexuális irányultságú emberekhez.

Mivel a homoszexuálisok és a heteroszexuálisok válaszai a tesztek egyikén sem mutattak szignifikáns különbséget, a pszichiáterek csak véletlenszerűen tudtak választ adni. Ezen eredmények alapján Dr. Hooker kísérletileg azt bizonyította, hogy a homoszexuálisok pszichológiailag ugyanolyan normálisak, mint a heteroszexuálisok.

Amikor hivatalossá vált, hogy a szexuális orientáció nem betegség

A történelem folyamán Dr. Hooker munkája volt az első, amely empirikusan tesztelte azt a feltételezést, hogy a meleg férfiak automatikusan mentális betegek-e. Az a tény, hogy nem találtak különbséget a meleg és heteroszexuális résztvevők között, további kutatásokat indított el ezen a területen és elkezdte lebontani azt a mítoszt, hogy a homoszexuális férfiak és nők eredendően egészségtelenek.

További empirikus eredmények mellett Dr. Hooker munkája végül arra késztette az Amerikai Pszichiátriai Társaságot (APA), hogy 1973-ban eltávolítsa a homoszexualitást a DSM-ből (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, magyarul Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve) mivel azt korábban a szociopátiás személyiségzavarok közé sorolták.

Később a WHO is követte az APA példáját, kijelentve, hogy „a homoszexualitás önmagában nem jelenti azt, hogy az ítélőképesség, a megbízhatóság vagy az általános szociális és szakmai képességek romlása a homoszexuális szexuális irányultsághoz köthető.”

Bár az előítéletek és a megbélyegzés még mindig jelen van a társadalomban, ez a kutatás meleg férfiak és nők millióinak segített abban, hogy elfogadják önmagukat egészséges embernek és abban is, hogy őket is elfogadja a mentális egészség területén tevékenykedő közösség.